Aki ott volt tudja... A többieknek csak annyit: jó volt, de kérdezzétek meg bogozótársaitokat!
Az első beszámoló a táborról Felvidékről érkezett KatiCZától.
Visszagondolván, én bárhová inkább és nagyobb örömmel szerettem volna menni, mint Tatára, Háló táborba, de hát hagytam magam rábeszélni... A nénik, akik a nevemet keresték a névsorban meg is jegyezték, hogy biztosan nem időben jelentkeztem be, mert hogy nem találták, de szerencsére felismertek, hogy én vagyok az a bizonyos CZ-s Katicza. (Hírnevem megelőzött, ahogy megtapasztaltam.) Tehát így kezdődött a tábori létem. A régi ismerősök beviharzásával meg is kezdődött a traccsparti, hogy ki?, mit?, mióta és hogyan? és megint? és még mindig? és mért is ne?... alapkérdésekkel. És persze az aggodalom is egyre fokozódott bennem a kiscsopikra gondolva. Vajon kikkel fognak összerakni és mennyire lesz uncsi vagy épp még rosszabb. És amikor kijelentették a kiscsopinkat másnap, az érzés nem múlott el... Ne már, hogy UP lesz a vezetőnk – gondoltam – de legalább a korosztály stimmelt... A biztonság kedvéért az első kiscsoportos akción magunkra is hagyott minket, bár a hüle töris kérdéseknél jól jött volna, de nélküle is jól megvoltunk. Azt hiszem, hogy akkor rázódott össze a mi kis 5. számú csapatunk, a tó körüli próbatételek közben, és csak hogy a főnök büszke legyen ránk, a 3. helyet el is nyertük, és az indulót is elénekeltük... Ő pedig érezte, hogy igen, ez egy jó kis vidám bagázs lesz... :)
A kedd rémes volt, túrázásra szólított az ébresztő, Timi hangja. Hosszú az út míg a hálós a körtemplomhoz ér... vagyis csak érne, mert én egy igazi templomot vártam, de ehelyett csak egy romot és Oroszék (Pista és Rita) előadását láttam. Aztán hazafelé egy hiperszuper légkondis vonattal zakatoltunk egészen 3 percet, amit igazán nem értettem... Ha már x km-t legyalogoltunk minek kellett oda az a vonat... De hát Ambrus tuti jobban tudta ezt, mint én, hisz ő szervezte.
Szerda, szerda, szerda... semmi túra nem várt ránk, hanem két előadás és kiscsoportok, ami egészen meglepő volt, hogy jó előadások és túl gyorsan eltelő kiscsoportok voltak ezek... Én élveztem, főleg a Csermák-papa egyik kérdésére a válaszokat: Milyen reklámfilm lennél te...? És úgy amúgy is vidámak voltunk és sokat nevettünk, amit a környező felnőtt kiscsoportok már kevésbé díjaztak. :)
Csütörtök gyorsan elszállt... Arra sem emlékszem, hogy mit is csináltunk. A péntek ugyanúgy, bár Polgári Bence apukájának az előadása nagyon tetszett, és a frappáns színjátszó betét is Mola és Bence előadásában.
Aztán jött a szombat, de nekem és a 20. házikó lakóinak úgy tűnt, hogy még csak most érkeztünk, bár a szobánkban a háborús körülmények nem erről tanúskodtak. :) A csodálatos sült hekk és fehér kenyér szaporítás nagyon tetszett. Engem meg is lepett ez a jó ötlet! Ha szombat akkor Háló focibajnokság döntő. Sajnos nem Felvidék-Kárpátalja meccsel, pedig mi Orosz Matyival és a kis védencemmel, Dancs Gyurival biztosra vettük csütörtök éjjel egy padon ülve. De hát nem így lett, Erdély lett a győztes, szerintem meglepetés szerűen, és mi ismét a második helyezettek, de majd jövőre megmutatjuk, hogy a Felvidék többre is képes!!!! A buszban hazafelé döcögve pedig rájöttem, hogy mért az erdélyiek nyertek... Mert olyan szexi szurkoló csapatuk volt, hogy olyan férfiak figyelmét, mint, Orosz Pista, Matyi, UP, Bandi, Mokki stb. is el tudták terelni arról a bizonyos formás és fontos gömbölyded dologról, a labdáról. :) És hát a Ki mit tud... az tényleg fergeteges volt! Nekem végem volt... azt hittem, hogy majd unalmas lesz... de kicsit sem neveztem volna annak... Aztán jött volna a buli... Igen, jött volna, mert hát nem igazán akart megérkezni a buli-hangulat... és a bulis zene... De volt helyette népdal és néptánc dögivel, mint minden este. Semmi gond a hagyományőrzéssel, de ha záró buli, akkor nem táncház... És főleg akkor nem, ha minden este a héten táncház volt: a változatosság szépít és felpezsdít. :) Tehát ahogy CD-ről ment a zene meg is szaporodtunk és egészen a „hazazavarásig” táncoltunk és énekeltünk, és nekem alig maradt a hangomból. :)
Vagyis én elhatároztam, hogy ezentúl minden hálós rendezvényre majd „nem akarok elmenni” hangulatban indulok el… Ha ez ennyire jól sikerült... Persze nem utolsó sorban a legeslegjobb kiscsoportomnak köszönhetően és a szervezőknek... És magának a szép környezetnek és helynek is... És a büfés néni kávéjának... És a sok jó fej emberkének, akikkel találkoztam, ha már találkozásokról szólt az egész hét. És hát találkoztunk, majd búcsúztunk…. De egy év múlva majd ismét találkozunk, és búcsúzunk... És találkozunk és búcsúzunk... Örökös háló-körforgás ez, jó hálótársak között!!!
És most délvidéki ifjúsági élménybeszámolók következnek.
Takács Tamara Ürményházáról és Kiss Mária Torontáltordáról
Örömmel tölt el mindkettőnket, hogy részt vehettünk Tatán az idei Háló táborban. Nagyon jól éreztük magunkat, és kár, hogy ez a hét gyorsan elrepült. Találkoztunk a régi ismerőseinkkel, és gazdagabbak lettünk néhány új baráttal. A tábor jól szervezett volt, tartalmas, érdekes programokban bővelkedett. Az előadók felhívták érdeklődésünket az aznap feldolgozott témák iránt. Különösen az Orosz házaspár, István és Rita előadása volt számunkra felejthetetlen, akik az aznapi bibliai találkozást érdekes emberi szemszögből mutatták be nekünk. Ez az előadás felüdülésként hatott a fárasztó csütörtöki egész napos kirándulás szünetében. Kiscsoportjainkban olyan barátokkal beszélgethettünk, akikkel megoszthattuk problémáinkat és boldog pillanatainkat. A tatai olimpia, a táncház és a „ki mit tud” szombat esti program még jobban feldobták az ifi altábor hangulatát. Reméljük jövőre is találkozunk.
Sári Orsolya Torontáltordáról
Jártam már Háló találkozón, de táborban még sosem. Nem tudtam, mit várhatok csak azt, hogy biztos jó lesz. Nem csalódtam.
A kiváló szervezés lehetővé tette a programok zavartalan lefolyását. Fantasztikus előadásokat hallhattunk, magvas gondolatokat, melyek arra késztetik az embert, hogy elgondolkodjon az életén, felülvizsgáljon dolgokat. A kiscsoportos beszélgetések által új embereket, sorsokat ismerhettünk meg, ami szintén tanulságos volt.
Sport terén is kipróbálhattuk magunkat, ami gondolom, sokunkat rádöbbentett arra, hogy többet kellene mozognunk.
Az esténként megszervezett táncház – azon kívül, hogy jól megizzasztott mindenkit – vidám hangulatot teremtett, szinte ragyogtak az arcok.
Szabadidőnkben ott voltak a közös kávézások, beszélgetések, találkozások. A városban is sétáltunk valamennyit. Megnéztük a tatai várat, annak múzeumát, a parkot, sétálhattunk a tó partján, stb.
Mégis, a legszebb élmény számomra – és lehet, hogy ezzel nem vagyok egyedül – a péntek esti bűnbánati liturgia és a szombati tóparti ebéd volt.
A hazaindulás kérdése azért már nehezebb, még a Pannonhalmi apátságban tett látogatás mellett is. Egy hétig együtt lenni annyi emberrel, kiknek arcát naponta láttad a reggeli imánál, az előadásokon, a kiscsoporton, az ebédért való sorbaálláskor, a zuhanyzóban, az esti táncházak alkalmával, stb. különleges élmény. Most már tudom, miért várták annyira a többiek a táborba való érkezést: hiányoztak nekik a tavaly vagy korábban megismert barátok.
Hazaértem. Az élmények még frissek. Kell hozzá idő, hogy feldolgozzam őket, de az biztos, hogy hálós barátaimhoz hasonlóan én is még ma elkezdem várni a következő tábort.
Gyarmati Dénes Nagykikindáról
Idén voltam először HÁLÓ táborban. Nagyon megtetszett, és ezért már kíváncsi vagyok a jövő évi programra. Az előadók, a szervezők és mindenek előtt a társaság maradandó emlékeket hagytak bennem. Nagyon sok új és régi baráttal találkoztam. Az előadások közül a legjobban a tó parti tetszett. Előtte egy szabadtéri programot szerveztünk, melyből az összes régió kivette a részét, és amelyre a tataiakat is meghívtuk. Közben különböző kiállításokat lehetett megtekinteni. Különösen megkapott a palóc nyelv rövid, de mulatságos bemutatása. Ez után a tavon egy középkori hadihajó közelítette meg a partot, amelyről Várszegi Asztrik pannonhalmi főapát püspök tartott rövid előadást. Ezután ebéd következett, amelyet a tóparton fogyasztottunk el. Ez a délelőtt feledhetetlen élmény volt számomra, a szervezők igazán kitettek önmagukért.
Csányi Éva Szabadkáról
Megvallom, pár hete még kételkedve fordultam a vallás felé, mondván: annyi rossz van a világon, a vallásnak itt már szükségszerűen gyengülnie kell. Szinte biztos voltam benne, hogy nem léteznek igaz hitű emberek, csupán olyanok, akik kötelességből és műveltségből mondják magukra, hogy „én hivő ember vagyok”. Emlékszem: nagy büszkén mondtam, hogy én oda nem megyek el, nekem már senki nem mutat újat a hittel kapcsolatban, hiszen számomra úgyis a halálán van. Később kíváncsiságom mégis erőt vett rajtam, hitetlenül, de nekivágtam az útnak. Valami számomra ismeretlen erő kerített hatalmába. Valami behálózott. Megérkeztem, majd egy hét után visszaindultam. Számomra ez az utazás korántsem a kilométereket és az ott töltött időt jelentette. Kimondtam, amit soha nem gondoltam volna: „Hiszek egy Istenben és mindenható Fiában…” A hatalom, ami annyi embert összekötött lenyűgözte látásmódomat. A szeretet, amit a hétköznapok elvesznek a rohanó embertől, ott újra megerősödik és erőt ad a visszatéréshez. Milyen gyönyörű: szólni lehet, és kiszámíthatatlan, hogy mit válaszolnak. És megtörténhetik: találkozunk, csak meg kell tanulnunk az ő egyetlen nyelvét. Csak meg kell ismernünk, a föld rétegein áthaladva, a történelem korszakain áthaladva, eljutva oda, ahol Ő csak Ő, ahol Ő a teljes tér, idő és világegyetem. Megtalálni azt a szót, amit keresünk, megszólítani büntetlenül, határok és nyelvi különbségek nélkül. Őt, aki annyi mindent lerombolt és újraépített már a világon.
Határok, korkülönbségek omlottak össze, szinte pillanatok alatt. Megtanultam hogyan találhatom meg az utat nem csupán a hithez, hanem a valláshoz is. Az ottani emberek talán észre sem vették, de engem karon fogtak és elvezettek egy egészen más út felé. A rég keresett megnyugváshoz. Amelyet eddig hol a szerelemben, hol a munkában kerestem kisebb-nagyobb sikerekkel, de az érzés nem változott, pontosan tudtam, hogy Valaki, valami nagyon hiányzik az életemből.
Büszkén jelenthetem ki, hogy még ha nem is a teljesség igényével, de megtaláltam, láttam, tapasztaltam és éreztem Isten közelségét. Én a hitetlen éreztem, amit manapság kevesen éreznek. Ott a messzi Tatán egy Hálóba én is beletartoztam, közöttük éltem, az ő hitüket hoztam magammal haza a hasonlóan elveszetteknek, mint amilyen én voltam. A Háló számomra Gabriel Garcia Márquez szavait jelenti: „Nem azért szeretlek, aki te vagy, hanem azért, aki én vagyok melletted”.
