Elsős koromban lettem cserkész, és azt hiszem, az ott töltött évekkel egy életre belém ivódott a közösség szeretete. A cserkészetből kinőve egy saját szervezésű házi csoport tagja lettem, ahol a közös ima és a megosztás erejét ismertem meg. Később egy katolikus közösségnél töltött egyéves önkéntességem alatt született meg bennem a felismerés, hogy az Egyház tulajdonképpen nem más, mint egy nagy közösség, sok tapasztalattal és hagyománnyal, ami utakat és lehetőségeket kínál az Istennel való találkozásra. Akkor fogalmazódott meg bennem a vágy, hogy ezért az Egyházért  és benne szeretnék dolgozni.

Nem tudom, hogy mi hajtott fiatalként hatalmas erővel keresztény közösségbe. Külső és belső ellenállásokat is legyőzve találtam egy budai ifjúsági csoportot, amely későbbi közösségi tevékenységem alapja lett, és lassan nagyszülősödve ma is megvan. Itt ismertem meg a feleségemet is. Sok közösség tagjai voltunk hosszabb-rövidebb ideig, most egy házas körbe tartozunk, és nagyon vágyunk egy imakörre is. A kisközösségi munkát, a kiscsoportban együtt dolgozást számomra alakulása óta a Közösségi Műhely biztosítja. Nagyon izgat a kisközösségek belső missziója: ahogy a tagok egymás életét hordozzák, ahogy egymást Isten felé segítik. Úgy látom, hogy a kisközösség csodálatos, de ma még talán bátortalan és nehezen látható válasz a világ agressziójára és kérlelhetetlenségére.

Budapest belvárosában, a nyolcadik kerületben lakom. A Pesti Jézus Szíve Jezsuita templomba járok. Nagyon fontos ez a templomközösség számomra, de a vasárnapi misén megélt közösségnél jobban még nem tartozom ide. Ennek talán az is oka, hogy mindig is nagyon sok templom volt lakóhelyemhez közel, így nem alakult ki szorosabb kötődés egyikhez sem. Tartoztam a Tömő utcai Béke Királynéja lelkészséghez, a Szent Rókus plébániához a Blaha Lujza térnél, és a Krisztus Király Plébániához a Mikszáth térnél. Mindig aktívan részt vettem a hittanokon, és a közösségi életben. 15-16 éves voltam, amikor fontossá vált számomra, hogy szűkebb értelemben vett kisközösséghez tartozzam.

Házasságunk kezdetétől fogva volt közösségünk. Fiatal házasként Gyökössy Bandi bácsi (református lelkész, író és pszichológus) előadásait hallgattuk barátainkkal önismeretről, kapcsolatainkról, - ezek rólunk szóltak, nekünk szóltak. Utána "nem szabályosan" kiscsoportoztunk: a beszélgetős estékbe a "jó-így-együtt-lenni"-ség is bőven belefért. Fiaink iskolakezdésekor az addigi nomád misehallgatás helyett kikötöttünk az Egyetemi templomban, ahol a hittan és elsőáldozás mellett mi szülők is közösségre leltünk. A kórus, a szülők, az atyák és a szeminárium kispapjai között alakuló barátság volt az összetartozásunk, a plébániai közösség alapja, amelyhez évekig tartoztunk, amíg lehetett.

2000 táján belegabalyodtam a Hálóba, és ettől kezdve itt is keresem a saját utamat, ami összefonódik a Háló, sok másik ember és a közösségek útjaival. Közös utunk közepén úgy éreztem, hogy a Hálónak a kisközösségekről való gondolkodásra van a legnagyobb szüksége. Így hát ebbe vágtam (vágtunk) bele.