Istennek hála, újból összejöhettünk, mi hálósok, s a soron következő kárpátaljai Háló találkozó keretében, melyet Karácsfalván tartottunk 2012. május 11-13-án, részesei lehettünk egy kisebb csodának.
Kint verőfényes májusi napsütésben fürdött minden, behallatszott ? örömteli zenei aláfestésként ? a madarak friss tavaszi ?fészekrakó" csicsergése. Abban a kegyben részesültünk, hogy megismerhettünk egy nagyszerű, kiváló, igaz keresztény embert, előadása nyomán mi is megfüröszthettük lelkünket. Úgy éreztük magunkat, mint az egyik új-guineai templomban istentisztelet után mindig ott maradó hívő, aki a misszionárius kérdésére, hogy miért ül oly sokáig a kápolnában, azt válaszolta: Ilyenkor, hát ilyenkor, napoztatom a lelkemet.
Úgy éreztük magunkat, mint az egyik új-guineai templomban istentisztelet után mindig ott maradó hívő, aki a misszionárius kérdésére, hogy miért ül oly sokáig a kápolnában, azt válaszolta: Ilyenkor, hát ilyenkor, napoztatom a lelkemet.
Különleges ajándék volt számunkra a magasröptű, hitelességgel, humorral fűszerezett előadás, adomány, melyre rég áhítoztunk. Lukács László atya, piarista szerzetes Hit és hitvallás (A hit körülöttünk és bennünk) című előadása során a saját élettapasztalatán keresztül, nehéz éveit is derűt fakasztó szókapcsolatokkal bemutatva érzékeltette a hit helyzetét a világban, személyes életében. Rádöbbentett, hogy ebben a szekularizálódott világban, az ellentmondásokra épülő századunkban, amikor a világmindenséget is dirigálni szeretné az ember, meghódítjuk a világűrt, de bensőket nem. Lelki szükségleteinkkel egyre kevésbé törődünk, hamar összeroppanunk, mert nem tudunk megállni. Nagyobb dolgokat viszünk véghez, nem pedig jobbakat. Ez a kor a ?nagy" emberek és kis jellemek kora, ahogy László atya említette: ?...óriási a dugó a damaszkuszi úton". Számunkra egy lehetőség marad, egy út áll előttünk: megmaradhatunk, meg kell maradnunk hitben élő igaz kereszténynek, hisz ?...az embernek egy hivatása van: Isten."
Aztán Pilinszky versével rávezetett arra, hogy az ablakunk soha ne legyen csukva, engedjük be a szeretetet, a melegséget, a fényt, s hagyjon fel végre az emberiség az önpusztító életmóddal. Saint-Exupéry örök érvényű ?titkával" mutatta meg, hogyan is kell látnunk a világot: ?Jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges az a szemnek láthatatlan". Ezeket a láthatatlan értékeket kell észrevennünk, érzékelnünk, megtapasztalnunk, továbbadnunk hittel, reménnyel, szeretettel.
Elgondolkodtatott bennünket, milyen is a mi hitünk, hol tartunk és hová akarunk eljutni, mit jelent számunkra az elkötelezett kereszténység. Értékes, megszívlelendő sorokkal, idézetekkel (Szent Ágoston, II János Pál pápa, Pilinszky János, Sík Sándor) segített hozzá, hogy az Isten-tudat megszilárduljon, megerősödjön bennünk, de ez csak úgy lehetséges, ahogy Szent Ágoston tette: ?...belefúrom magam az Istenbe".
Mindenkit megérintettek ezek a lélekemelő, építő gondolatok, hosszasan elmélkedtünk, megtapasztaltuk a békét a csöndben, éreztük Isten közelségét, jelenlétét.
Ebben a gyümölcsöző csöndben egy nemrég olvasott útmutatás, tanács jutott eszembe, melyet Nelson Mandela mondott, mikor Dél-Afrika elnökévé választották: ?Ne kérdezd: hogyan merészelhetünk nagyszerűek, kiválók, másokat magunkkal ragadók lenni. De kérdezd: hogyan merészelhetünk mindez nem lenni? Isten gyermekei vagyunk! Arra születtünk, hogy általunk Isten sugározzék a világba, a bennünk lakó Teremtő".
Hálásak vagyunk, hogy mi ezt a fényt láthattuk, megtapasztalhattuk.
Iván Éva