Az idei”nagy” tatai Háló találkozó után újból alkalmam nyílt részt venni családommal a Kotormányban meghirdetett, SZERET-lakban megszervezett találkozón, mely nemcsak családosoknak volt szervezve. Összesen körülbelül ötvenen lehettünk.
 

 Örömmel tapasztaltam itt is, hogy ezek az együttlétek milyen felszabadultan, szeretetben telnek a meghirdetett programon és azon kívül is. Eltörpülnek olyan értékek, mint a pénz, a rang, a hatalom, helyüket olyan „istenalkotta” emberek veszik át, akik szeretnek, mert szeretve vannak. Ilyen közösségben fejlődhet az ember önbizalma, mert önmagáért van megbecsülve, olyannak van elfogadva amilyen, ilyen szellemben építheti családját, jövőjét. Erre tanított Sebestyén Ottó felemelő és sokatmondó előadása is, melyet nagy hozzáértéssel, merész igazságokkal, példákkal támasztott alá.
A szép napot szentmisével zártuk. Anyák, apák, nagyszülők, gyerekek lelkiekben gazdagodva tehettünk piros pontot a nap végére.
Ha röviden jellemeznem kellene a Háló tevékenységét,így szólnék: felszabadult lélek + szeretet = Isten => Háló

Fejér Tünde

Léleképítés
 

Kotormány ‒ azaz „Csík-Kotormány”, Csíkbánkfalva egyik falutízese ‒ egy mesébe illő kicsi székely falucska, nem messze Csíkszeredától, mely tulajdonképpen Alcsík egyik félig-meddig elrejtett völgykatlanjában bújik el a mai sietős ember szeme elől. De nem bújik el a nap sugarai elől, hanem téltől télig minden nap szünetszakadatlan szembe néz velük, mivelhogy északon, keleten, nyugaton hegy-domb koszorú révén teljesen védett, dél felől viszont nyitva maradt, hogy a nap csak oda süthessen állandó verőfényben.
Nos, ez a kicsi falucska a minap, augusztus 23-án, szombati napon egy nagyszerű eseménynek volt a színhelye ‒ és egyúttal tanúja, mert került valaki, aki újonnan épült s folyamatosan épülő kotormányi házát „felcsapta” a vendégszeretet élő otthonává s a léleképítés hajlékává.
Történt ugyanis, hogy némi előzetes élménymesélés és figyelmünk felkeltése után egyszeri hívásra/értesítésre mi is megjelentünk a kotormányi SZERET-LAK kapuja előtt, s már kezdett kisejleni egy-két nagyon is ismerős arc, aztán csak látásból ismert arcok, illetve teljesen ismeretlenek, miközben még érkezgettek a családocskák folyamatosan. De azt is hamar felfogtam, hogy tulajdonképpen az értekezés nem lesz nehéz, mivel kezdtem úgy látni, hogy bizonyos szempontból mindannyian „egy nyelvet beszélünk”. Kiderült továbbá az is, hogy mik lesznek konkrétan az aznap teendői, s a reggeli/délelőtti ismerkedő játszmák és falatozás közepette a gyerekek – mivel a családoknak gyerekestől volt javallott odamenni! – már csíntalanul várták a játszadozás lehetőségét, a felnőttek pedig kíváncsi érdeklődéssel várták a soron lévő előadást, melynek kitűzött témáját a „Kapcsolatépítés a családban” cím rejtette maga mögé. A dolog érdekessége, hogy manapság sok ilyen szerű témát tárgyalnak meg hol tévében, hol világi vagy félpogány (esetleg Istentagadó) előadássorozatban különböző „továbbképzők” alkalmával, amelyek nagyjából az ember „felsőbbrendű szelleméhez” szólnak, csak hogy bizonyos érdekek „érdekében” „kimagyarázzák a pityókát a fődből”, és némelyikéből hiányzik az az értelem, mely igazán és őszintén az ember belsőjéhez, a lelki lényhez szólna. Ez az előadás-tematika, ‒ amelyről most szándékoznék megemlékezni ‒, tartalmánál, felépítésénél, stílusánál és mondanivalójánál fogva pontosan az őszinte önismeretet, az egymás-szeretetet, a mély és igazi alázattal megélhető, keresztény értékrenden nyugvó keresztényi életforma vállalhatóságát tárta fel hallgatói előtt. Mégpedig az emberi léleképülés „végett”! S mondom még egyszer: tartalmánál, szerkezeténél és stílusánál fogva, mert hogy az előadó egy igen-igen emberközelben „élő” jezsuita szerzetes (!), Sebestyén Ottó atya személyében.
Innentől kezdve már érthetőbbé válik sok minden, például az is, hogy tulajdonképpen belecseppentünk a Hálóba, amely egy újabb keletű keresztény katolikus lelkiségi mozgalom, mégpedig magyar kezdeményezéssel. S most ennek egy töredéknyi építkező mozzanata próbál szemünk láttára körvonalazódni.
Lehetetlenség lenne az előadás tartalmát teljes egészében visszaadni, ellenben megpróbálom felvázolni gondolati kivonatolás-szerűen, persze saját szűrőimen keresztül. Az előadás három tematikus összetevőből állt, és mindenik tematika után kérdések voltak feltéve, melyeket ki-ki a maga számára kellett megválaszoljon.
Először Gustav Lohmann Dal című versének felolvasása és elemzése ébresztette fel bennünk az élethez való helyes viszonyunk megítélését, életünk értelmét és téloszát. Az ezekhez fűződő kérdések pedig – hogy például hogyan bánok az időmmel, és hogy megvannak-e életem prioritásai, hol tapasztalom az akadályokat, valamint miben kellene változtatnom? ‒ az önismeretre vezető ösvény első mezsgyekövei! Szünet után következett a kommunikációs minta meglétének, milyenségének a vizsgálata. A gondolatkör sokrétűsége és a lélektani fejlődés fontossága miatt nem hallgathatok el egy pár igen felemelő és eligazító gondolatot. Szó volt itt a kommunikációs görcsről, a nem-kommunikációról, a tudatalattiról és a tudatosról, a hívás ‒ feléje fordulás ‒ megtérés mivoltáról, az érzésekkel való kommunikációról, az ősbizalomról, az áttestesült lélek és átlelkesült test fogalmáról, a meghittség erőssége egymás szeretetében jelenségéről, a kiengesztelődésről vagy az egységélmény és kötődés kapcsolatáról. Az idevonatkozó kérdések közepette – hogy mire lenne szükségünk a társunktól, mit kérnék tőle, vagy egyáltalán mit kapok tőle? – még az is kiderül, hogy nem szükséges semmiféle „békát lenyelnünk”, hanem tegyünk mindent a magunk számára „megemészthetővé”. Végül, harmadikként szintén érdekes megvilágításba került a család/ok működésének szeretetnyelve. Ez nagyon is összecseng Szent Ferenc szeretethimnuszával, vagy Pál apostolnak a szeretetről szóló pengő ércével és csengő cimbalmával, egy kicsit persze a mai pszichológia szaknyelvén fogalmazva. Ugyanis megismerjük a szeretetnyelv öt fajtáját: az elismerés nyelvét, az ingyenes idő nyelvét (amikor is önzetlenül tudunk gyermekeinkkel időt tölteni, mindenféle számonkérés nélkül!), az ajándékozás nyelvét (az ajándék, mint üzenethordozó), az érzés nyelvét és a testi érintés nyelvét. Ezt az előadásrészt gyermekekkel együtt hallgattuk, és örvendetes volt, hogy a feltett kérdésre, mikor érzem, hogy szeretnek engem? ‒, kisfiam rögtön rávágta: „hát, ti mindig szerettek!”
Nos, nagyvonalakban ez volt az előadás lényege s a rejtett üzenete, mondanivalója, gondolom, kihámozható és mindig is tanulságos marad.
Meg kell említenem az előadásrészek közötti szüneteket is, mivel ezek is fontos tartozékai az aznapi teendőknek. Nyilván, ezek is ki voltak töltve megbeszélésekkel, illetve egy kalákában is számot tevő, kiadós pityókás tokány nevezetű ebéddel, melyet két korosabbnak tűnő, de igen fiatalos mozgású bánkfalvi asszony, Magdi néni és Erzsi néni főzött – igen jó kedvvel és bőséggel. (Gondolható, hogy nem voltunk rákényszerítve a testi szomjúságra sem!)
Az ottlétet közös kiértékeléssel, illetve közös imával zártuk, segedelmet kérve Gondviselőnktől családjaink számára, sőt elhangzott egy igen értékes ajánlás is, hogy imáinkban közbenjárásért és védelemért forduljunk mindig Miasszonyunkhoz – Máriához, Szent Istvánhoz, Szent Lászlóhoz és Szent Mihályhoz. Aztán a több mint ötvenembernyi kis sereg kivonult a kotormányi templomocskába a hálaadó szentmisére, melyet szintén Sebestyén Ottó atya tartott. Az egyetemes könyörgések idején a családot szerető, óvó, megtartó erejű és jövőben bízó „Add, Urunk, hogy…” ‒ gondolatok fohászként szállottak fel Istenhez, s majd áldozáskor a kisgyerekek személyre szóló/névre szóló áldásban részesültek.
Istennek legyen hála és köszönet az aznapért!
És mondjunk köszönetet végül ennek a kotormányi vendégfogadó SZERET-LAK házigazdájának is, a Balázs-Penksza családnak, mivelhogy jó-testvéri vendégszeretetnek örvendhettünk, s bátorítsuk arra, hogy máskor is ilyen készséggel, szeretettel szervezhesse az erdélyi Háló találkozóit – lelki épülésünk végett, mert valahogy úgy vagyunk, mint a tiszta forrásvizet kereső szomjú szarvas…
Isten fizesse meg jótéteményüket!

Imets László