A tavalyi sikeres szenci Kárpát-medencei ifjúsági Háló találkozó után idén április 17. és 19. között Csíksomlyón újra megszervezték e találkozót. Márton Áron püspök szavait választották a találkozó mottójául “Erőnk a lelkesedés. És ez Mindenható.” A kétnapos program a hivatástudat ill. e hivatásunk keresése köré csoportosult.
A több mint 110 15 és 30 év közötti résztvevő a Kárpát-medence minden szegletéből érkezett.

Tica (Tankó Tímea):

A 13-i dátummal kezdődő héten rájöttem, hogy a Gyertyaláng egyik beszélgetése során elfogadtam Nándi atya ajánlatát, a Háló rajzpályázaton való nevezést, melyet a következő kérdés követett: - Ha már itt tartunk nincs kedved részt venni a Háló találkozón?? Miért is ne? Gondoltam… Így meggyőztem egy Gyertyalángos „testvérem”, hogy csatlakozzon. Hosszas győzködés árán Patyó, Csiga és Nándi atya segítségével rávettük.
Pénteken 4 órára kellet kimennünk a Jakab Antal Tanulmányi Házba és szobát foglalni a Hotel Salvatorban. Igaz, ami igaz, 3 óra fele kezdtem kételkedni az elhamarkodott döntésemben. Talán a Háló csapdájába estem volna? Mivel már késő lett volna visszalépni, 4 órakor autóval kivittek engem meg Anitát Somlyóra. Érkezés után bejelentkeztünk a Hotelba, mint táborlakók, ahol Patyó meg Csiga már vártak, mint szervezők. Megkaptuk a szobakulcsunkat, mellette egy nyakba akasztható „kitűző”-t, egy-egy fehér kendőt és egy-egy plakettet a találkozó emblémájával ellátva. Ezt követte az első közös étkezésünk és kiscsoportunk megkeresése, mely úgy történt, hogy volt mindenkinek egy kis idézete, így, melyek egyformák voltak, azon tulajdonosai egy csoportba tartoztak. Színes kis 8 tagú csapatunk alakult, melynek UP (Urbán Péter), egy nagyon aranyos felvidéki társunk volt a vezetője. Kiscsoportunkban hárman csíkszeredaiak, ketten nagyváradiak, ketten magyarországiak és ketten felvidékiek voltak.
Minden étkezés a kiscsoportunk társaságában telt. Különböző vetélkedőkön vettünk részt, karaokén, bulin, misén, no meg előadásokon. Még közös reggeli imát is tartottunk a Gyertyaláng közösségünkkel, a találkozó többi résztvevőjének.
Ekkor vált világossá, hogy a valójában csapdának nevezett döntés, életem két legszebb napját jelentette. Sokat tanultam ez idő alatt. Példaként elmesélném egyik kedves kis történetet, melyet Sajgó Balázs lelkész úr ismertetett. Az odaadásról, szeretetről, elfogadásról és ígéret megtagadásról szóló történet a következő: Volt egy vak lány, ki szerelmes volt egy fiúba. A fiú viszontszerette vak szerelmét, akit elfogadott annak, aki. Egy napon a fiú, hogy kifejezze érzelmeit, megkérte a lány kezét, aki visszautasította szerelme ellenére is. Azt mondta, ha csak egyszer láthatná társát, gondolkodás nélkül hozzámenne, de látatlanban nem teheti. Ezzel ígéretet tett a fiúnak. Egyszer a lány orvosa azzal a hírrel állt elő, hogy valaki fölajánlja a szemeit, hogy élhessen boldogabban. Átesett a lány a szembeültető műtéten, mely sikerült (a valóságban nem is volt és gondolom nem is lesz ilyen, de példa történetként nagyon is helytálló). Mikor a lány kinyitotta szemeit és meglátta a fiú csukott szemeit rájött, hogy ő is vak. Azonnal arra gondolt, hogy nem élheti le életét egy vak ember mellett. Feledte ígéretét, s érzéseit. Minden kapcsolatot megszakított a fiúval, aki ugyan csalódott volt, de elfogadta a lány döntését, akinek szeme fényét adta. Kicsikét meghökkentő történet, viszont mutatja, hogy mi emberek mennyire különbözünk egymástól: van, aki bármit megtenne társáért, s olyan is van, akit nem érdekel más ember érzése, gyöngesége, csak a saját maga jóléte. Ilyen és ehhez hasonló történetekből okulhattunk.
Különböző mosolygós, kedves, elfogadó, megértő és közvetlen emberkéket ismerhettünk meg.
Székelységünk is figyelmet kapott az által, hogy minden kiscsapat meg kellett magyarázzon 10-10 székely szót, melyből párral mondatot alkottunk, miket föl kellett olvasni a többi csapatnak, méghozzá székely kiejtéssel. Hát ki más, ha nem én, a jó csíkszeredai leányzó kellett fölolvasnom kreatív alkotásunkat, melyben szerepelni kellett a következő szavaknak: keremborsózik, csürke, szegyel, dilló, töri a nyelvét, bőcsködik, szarkavaró és laskasirítő. Mondatunkat kiegészítettem egy nagyon régi beszélgetés alatt hallott mondattal, ami, hogy-hogy nem, de belevésődött fejembe, mivel nagyon belejöttem a szereplésbe. Alkotásunk a következőképp hangzott el - székelyes akcentus imitálásommal: „Mü nám keremborsózunk, s nám ess szegyejjük magunkot, bár törik belé a nyelvünk, s kifelé, de nám ess akarunk bőcsködni se, me a kalákába a szarkavaró dillók laskasirittővel csürkét csinálnak belőlünk. S azétt s, mett, mánn zeeerszer megmontuk, hogy Tü úgy, mint tü: igen, de úgy, mint mü: nem. Nem-e? nem nem. Shá métt-e nem-e? Me nem. Mü nem es azé tüktököt, met izé, hanem me tü ess münköt. Mü tűűűktököt? Na akko mü mü, s tü tü. Na viszonnlátás” Ezzel gondolom a találkozó hangulatát is ismertettem veletek…Őszintén? Kíváncsian várom a jövő évi szívélyes, tréfás, hangulatos, szeretetben, boldogságban és ismerkedésben gazdag Ifjúsági Háló találkozót.
„Sakko nagyon ess remélem, hogy téged, akinek most átal szökött az agyán, hogy bétéveggy a közösségbe, látlak mánn jövőre, de ha nem, a sse baj, mett a zasztal bütüjét bémutatom anyagjáról”
No nem leszek kegyetlen, de megéri megismerni a hálós tagokat, mivel szavamat adom, nem csalódnátok bennük, hiszen őszinte, barátságos teremtések és merem azt mondani, hogy egy-egy kisebb csodának nevezhetem őket és az is kisebb csoda, hogy összehozott velük a sors… véletlenül. Nana, véletlenek nincsenek. Már azt is tudom. Minden valamiért történik és Istennek célja van velünk. Köszönöm Nándi papbácsinknak, hogy fölajánlotta a találkozó lehetőségét és a hálósoknak, hogy egy felejthetetlen hétvégében részesülhettem, hogy mertem magam lenni és megnyílhattam társaim előtt.
Ugyancsak Sajgó Balázs lelkész úr szavait idézve: „Isten Csodásan működik”.
Egy elégedett, boldog és egyben érzésekkel teljesebb résztvevő.

Losonc Szilvia:

A tavalyi sikeres szenci Kárpát-medencei ifjúsági Háló találkozó után idén április 17. és 19. között Csíksomlyón újra megszervezték e találkozót. Márton Áron püspök szavait választották a találkozó mottójául “Erőnk a lelkesedés. És ez Mindenható.” A kétnapos program a hivatástudat ill. e hivatásunk keresése köré csoportosult.
A több mint 110 15 és 30 év közötti résztvevő a Kárpát-medence minden szegletéből érkezett. Mi Vajdaságból kilencen mentünk. A találkozónak egy különös meghitt, békés hangulatot adott a helyszín, a csíksomlyói Szűzanya kegyhely. A szombat délutáni csoport-portya célja épp e híres zarándokhely megismerése, felfedezése volt. Péntek este bevezetőként egy színházi előadás szolgált, ami sokunkban sok kérdést, felismerést ébresztett. A sepsiszentgyörgyi Osonó Színházműhely Részletek a bolyongás meséiből című alternatív előadásban bemutatták a mai fejlett társadalom által kiváltott emberi reakciókat, félelmeket, sérüléseket, amelyek különösen a fiatalokban csapódnak le és emiatt képtelenek az őszinte, mély emberi kapcsolatokra, az állandó rohanást és kaotikus életmódot, ami ellen e fiatalok küzdenek épp ez az előadás segítségével, megfogalmazták félelmeiket és őszintén megosztották velünk.
A szombat reggeli köszöntésében Orosz István görögkatolikus pap szavaival igazán egyetértettem, amikor azt mondta, hogy ma egy huszonéves fiúnak, nem csak azt kell meggyónnia, hogy nem tartotta be a pénteki böjtöt, hanem, hogy még soha nem udvarolt egy lánynak, vagy hogy nincsenek igaz barátai.
Sajgó Balázs székelyudvarhelyi lelkész több olyan elgondolkodtató példázatot mondott el előadásában, ami segítségével rávilágított arra, hogyan keresse ma egy fiatal a hivatását, a helyét a társadalomban, a családban, az egyházban. Kiemelte például Mózest, amikor Isten csak annyit mondott neki: Vonulj ki Egyiptomból arra a földre, amelyet majd mutatok neked és Isten útközben mutatta meg nekik az utat az Ígéret földjére sok tévelygés közepette. Nekünk is így kell bátran elindulni az ismeretlenbe és útközben lelünk rá a személy szerint nekünk kijelölt útra, társakra, hivatásra. Végig az a gondolat kell, hogy vezessen, hogy tudom, hogy Isten velem valamit akar és hogy mindenkin keresztül működik Isten a világban. Beszélt még arról, hogy egyedül Jézust kell követnünk, mert Ő volt az egyetlen a világtörténelemben, aki azt merte mondani, hogy „Én vagyok, az út, az igazság és az élet”, és hiteles példát mutatott életével. Csak akkor találjuk meg a helyünket a világban, ha szembe merünk nézni a keresztekkel az életünkben és tudatosan felvállalni, hordozni, mert minden keresztnek megvan a maga értelme; ill. ha sokat időzünk imában és az Oltáriszentség előtt. Kifejtette még azt is, hogy először önmagunkat kell tudni elfogadni és szeretni, mert csak így tudunk másokat is szeretni, mert csak közösségben lehet megélni a kereszténységet és e közösség segít, hogy megismerjük önmagunkat, fejlődjünk, elinduljunk és haladjunk az úton Isten felé.
A kiscsoportos beszélgetéseken beszélgettünk a saját hivatáskeresésünkről, és arról, hogy mit jelent személyesen a mi életünkben Jézus Krisztus és az Ő követése. Délután a következő műhelymunkák közül választhattunk: Anyaság, Hivatás, Életművészet, Mire hív minket az Isten?, Gyógyítás, Fiatalok szerepe az egyházi médiában, Vállalkozás keresztény szemmel.
Az esti szokásos vidám műsor keretében a Köpice Néptáncegyüttes és Tófalvi Misi mesemondó szórakoztatott bennünket.
Vasárnap délelőtt Sebestyén Ottó jezsuita atya, a Háló lelkésze vezetésével címszavak segítségével összegeztük a találkozó személyesen nekünk mondott üzenetét.
Én friss diplomásként sok kérdéssel és nagy elvárásokkal mentem el a találkozóra és nem csalódtam, mert több választ is kaptam, mint amennyire számítottam. Sajgó Balázs atya előadásából az ÚTKÖZBEN maradt meg, hogy állandóan úton kell lennünk, mert csak így tud minket Isten vezetni. Aztán a “fényes csillag”, amelyet fiatalon meglát az ember és amely oly fényesen ragyog, hogy képtelenség nem követni. Lehetnek hatalmas hegyek és mérföldek e csillag és köztem, mégsem szabad feladni. Nincs rá garancia, hogy elérek addig, de az életnek épp ezek a nagy célok adják az értelmét. És végül a Márai Sándor idézet, amelyet Sebestyén Ottó atya közvetített:
„Megvárni egy angyal és egy szent türelmével, amíg a dolgok – emberek, eszmék, helyzetek –, melyek hozzád tartoznak, eljutnak hozzád. Egyetlen lépést sem sietni feléjük, egyetlen mozdulattal, szóval sem siettetni közeledtüket... Ha nagyon sietsz feléjük, elkerülheted azt, ami fontos és személyesen a tiéd. Várj nagy erővel, figyelmesen, egész sorsoddal és életeddel.”
Nagyon köszönöm a szervezőknek, a csíki és székelyudvarhelyi fiatal hálósoknak, hogy ilyen jó találkozót szerveztek, ahol valóban áradt a Szentlélek, különösen a záró püspöki szentmisén, ahol az Árvácska ifjúsági zenekar zenélt. Az előadásokon és beszélgetéseken keresztül valóban szólt hozzánk a Lélek, ha figyelmesen hallgattunk szavára.

Harangozó Ferenc:

A tegnapi hírlevelet olvasva, – bevallom őszintén – csalódnom kellett. Persze csak a saját elképzeléseimben. Azt gondoltam, annyi lelkes ifjú után, egy élménygazdag hírlevél következik. Aztán a fejemet csóváltam és gondolkodtam. A Csíkszerdában megjelenő sok emberkének rohanó hétköznapjainkban, még nem volt ideje feldolgozni a megtörténteket. Vagy, nem is voltak élmények? Mindenféle szkepticizmusom ellenére arra jutottam, hogy ez ha mégsem egy lelkigyakorlat volt, mégis elég mélybe szólhatott. A péntek esti előadás, tizen-egynéhány órás utazás (mint egy ráhangolódás) után csak a legfáradtabbak adrenalinját nem pörgette föl. Először csodálatot, majd haragot, végül pedig azt éreztem, hogy: „felejtsd el, hogy ezek csak színészek, és nézd a mondandó lényegét”. Így vártam tehát a szombati napot.
Annyi km után, és egy késői lefekvés után, szombaton már nyolcra kimásztam az ágyból. Ekkor még nem gondoltam, hogy ezen a találkozón is a legjobb csoportba kerülhetek. És hogy mi történt ez a napon? Talán olyan emlékek, amit ha közösen éltünk át, nem kell megosztanunk egymással. Aki pedig nem volt ott, annak úgyis csak a formáról tudnánk mesélni. Ez esetben is állítom, hogy volna miről, de ezt nem részletezni, hanem csak megköszönni fogom.
Sok arcot hiányoltam, sokat láttam, és sok újat regisztráltam. El kell fogadnunk azt, hogy miden találkozón, nem lehet ott mindig mindenki. De ha mi ott lehetünk, próbáljuk megnyitni a szívünket, és befogadni mindazt, amit egy ilyen alkalommal kaphatunk, mert végül is két lényeg van. Az egyik, Aki nevében összegyűltünk, a másik pedig azok, Akik összegyűltünk.
Ilyen emlékekkel gondolok vissza, (+ az aranysárgává lett fehér cipőm) az ifi találkozóra, és arra, hogy utaztunk közel 2000 km-t úgy, hogy el nem tévedtünk, és mindenki gördülékenyen megküzdött ezzel a nagy távolsággal, ami a ráhangolódást is jelenthette.
Sok munka… hosszú napok… rövid éjszakák… új barátok… nagy beszélgetések… könnyek… válaszok kérdésekre – talán így lehet összefoglalni a hétvégét, amely számunkra a Kárpát-medencei ifi találkozót jelentette.

Karikás Emőke:

Az első megbeszélésen való részvételről csupa pozitív érzéssel tértem haza. Egy barátságos, mosolygós, szuper csapatba kerültem be, akik már hónapokkal a találkozó előtt elkezdték a munkát. Patyóval a legnehezebb feladatunk a 140 gyertyatartó elkészítése volt (köszi Anita a segítséget :)), de emellett próbáltuk minél többször segíteni társainkat.
Ajándékok – megvan; lista – megvan; szobák beosztása – megvan… kezdődhet a találkozó. Jöttek az emberkék… és még mindig jöttek… mire észbe kaptunk, már ott ültünk az Osonók előadásán… ami meghatott, sokkolt és elgondolkodtatott. Az előadás után mindenképp egyedüllétre volt szükségünk, hogy feldolgozzuk a látottakat és felszárítsuk könnyeinket. Felemelő érzés volt látni azt, hogy más-más helyről érkezett emberkék mennyire barátságosak, megnyílnak egymás előtt, ugyanakkor rávezethetnek arra, hogy meglássuk, mennyi érték lakozik bennünk. Számomra a záró szentmise jelentett sokat, ahol vettem a bátorságot és (engedve Szabika unszolásának) felolvastam a versem. Legyőztem félelmeimet, gazdagabb lettem, és ami az egészben a legjobb (szervezés+találkozó): egyre közelebb kerültem Patyóhoz.
A hétvégén megtanultam értékelni Judit és Teca folytonos mosolygását, amit minden találkozásnál felénk irányítottak, Boti viccelődését és (betegsége ellenére) jókedvét, Sanyi szorgalmát, barátságát, Csaba hozzáállását, Ede és Rozi vigasztalását, Éva fegyelmezettségét, Szabi bizalmát, Szabika kisugárzását, kedvességét és a versem felolvasása előtt odasúgott „hajrá”-ját, és nem utolsósorban Patyó szeretetét. Mindezek által sok mindenre rájöttem. Köszönöm.