TALLÓZÁS A NAGY AMERIKAI DALOSKÖNYVBEN: POCSAI KRISZTA ÉS AZ ELEK ISTVÁN QUARTET FORRÓ HANGULATÚ KONCERTJE A HÁLÓ JAZZ KLUBBAN 2016. MÁJUS 10-ÉN

Márton Attila írása, Deseő Csaba képei

Azt állandó olvasóim (remélem, vannak ilyenek) már biztosan kiszúrták, hogy akár Elek Pista négyese, akár pedig Kriszta (bármilyen formációval) fellép valami - számomra földrajzilag elérhető - közelségben, akkor nekem ott a helyem. Így volt ez kedden este is, amikor a Háló (néhány rendhagyó időpont után) visszatért a hónap második keddjén esedékes koncert-sorozatához. 

Pedig nagyon széles választék csábított ezen a borult, kicsit esős májusi estén. Az Opus-ban a Dresch Quartet, a BJC-ben Micheller Myrtill, a Lumenben két olasz és két magyar zenészből álló formáció, de még Dely Robi triója is érdekelt volna az iF-ben, mivel éppen Robi lemezéről kell recenziót írnom.

Krisztával való ismeretségem sem tegnapi keltű, remek énekesnőként is nagy tisztelője voltam és vagyok (ráadásul mindketten Miskolcról származunk, igaz, hogy Ő még meg sem született, mikor én már Pestre költöztem), de a márványtermi és zsámbéki koncertek háziasszonyaként, valamint rádiós műsorvezetőként is nagyra értékeltem munkáját, kapcsolatteremtő képességét. Személyesen pedig csaknem tíz évvel ezelőtt ismerhettem meg, amikor a Világsztárok Magyarországon című Bartók rádiós műsorsorozat több adásában együtt dolgozhattunk. (Ő kérdezett és én meséltem a legendás Erkel-színházbéli koncertekről.)

Az Elek Quartet játékát is már megalakulásuktól a szívembe zártam. Pista régi motoros a műfajban, de még a minőségi popban is (pl. Charlie Jazz). Érdekes, hogy saját neve alatt mégsem volt zenekara és tavaly január 15-én, a BJC-ben mondta el, hogy 60-ik életévébe lépve már ő is gondolt saját együttesre.  Azt csak én teszem hozzá, hogy talán ő maga sem hitte, hogy ilyen felkapott lesz az Elek Quartet, amelyben Pista játszik a szaxofoncsalád szinte mindegyikén, sőt olykor klarinéton is, Weisz János zongorázik, a ritmustandem pedig: Molnár Péter bőgő és Cseh Balázs dob.  Jómagam a következő alkalmakkor láthattam Pistát és/vagy Krisztát (ha nem is mindig kvartettben) ezt követően: 2015. április 10. BJC: az új Pocsai Kriszta Quintet, április 22. Kombó: az Elek Quartet, május 15 BJC: az Elek Quartet Gyafi vendégszereplésével, szepteptember 30. BJC: Pista 60. szülinapjának megünneplése rengeteg fellépővel, de ebben a saját kvartett is szerepelt, december 10. BJC: az Elek Quartet Pocsai Krisztával, 2016. január 17. BJC: Budapest Jazz Orchestra feat. Elek István, március 1. BJC: 5 éves a Jazzma.hu (sok fellépő, Pista és Kriszta is), március 31. MKVM (Kultea): Elek Quartet Pocsai Krisztával. Nem mintha a korábbi koncertekre nem emlékeztem volna nagyon jól, de március utolsó napján a múzeumban megfogadtam, hogy ahová csak lehet, ajánlani fogom ezt a divatos szóval projektet. Javaslatomat elfogadta Deseő Csaba barátom, a Háló jazzkoncertek művészeti vezetője, és meggyőződésem, hogy tegnap este a zsúfolt ház minden vendége maradandó élményt vihetett haza.

A program fogadtatása még a felsorolt korábbi koncertektől is lelkesebb, mondhatom forróbb volt. Ehhez nyilván hozzájárult az is, hogy ilyen közelségben nem sok helyen lehet a hallgatóság a művészekhez, pedig ennek a műfajnak éppen az intimitás az egyik titka. A Nagy Amerikai Songbook kedvelt darabjai kerültek sorra, amelyek egyre érettebb előadásban hangzanak el Kriszta és Elekék tolmácsolásában. A koncert mindkét fele egy-egy instrumentális számmal kezdődött, az első szett Rollins korai kompozíciójával, a Doxy-val, a második pedig az On the Sunny Side of the Street-tel, persze Pista öblös tenorjával. (Ezúttal csak szoprán volt a másik hangszer az arzenáljából.)  Szóval melodikus bebop, ami csak a csövön kifér. Aztán minden más dal Kriszta előadásában hangzott el: Porter: It is Allright with Me, majd a Social Call következett, Ivan Lins szelid bossa nova ritmusú dala a Once I Walked in the Sun pihentette a hallgatóságot, Kriszta meg is jegyezte, hogy nemcsak vérforraló latin zene létezik. Ebben gyönyörű lírai zongoraszólót hallottunk Weisz Jánostól, Pista pedig a szopránnal brillírozott. A Mood Indigo előadása mindig elbűvöl, mert - mint már erről korábban is írtam - nálunk mindig csak a refrént nyúzzák, pedig a bevezetés zenéje (és szövege) is fenomenális. Ráadásul ez és a következő szám, az In Love in Vain is csak  bőgő kísérettel hangzott el. Óriási volt, azt hiszem, hogy a hallgatók között is többen voltak olyanok, akik ezt a fajta előadásmódot most tapasztalták meg először. Kriszta saját szerzeménye a funky-s Really Tricky, mint mindig, most is zajos sikert aratott. Óriási szopránszóló volt, részben párbeszédben a dobossal, de Molnár Péter is káprázatos bőgőszólót produkált. A félidőt Wardell Gray tenoros remekműve a Twisted zárta, amelyhez Annie Ross írta a szöveget. Fergeteges előadás volt, ez Kriszta nagy száma és egyúttal illusztráció arra nézve, amiről a szünet utáni - a Hálóban szokásos - beszélgetésben is szó volt.

Deseő Csaba kérdezte főleg Krisztát, de Pistát is.  A legérdekesebb az volt, hogy Kriszta elmondta erős kötődését a hangszeres előadókhoz. Megfogalmazta azt, hogy az énekeseknek voltaképpen hangszerként kell kezelniük hangjukat, de itt nem a scat-elésre, vagy a hangszerek imitációjára gondolt, hanem az attitűdre, a feelingre. Nem véletlen, hogy a legnagyobbak ezt vallották és gyakorolták Annie Ross-tól Betty Carter-ig. Ami pedig a jó jazzénekest illeti: messze nem elég a szép és iskolázott hang. Soha nem felejtem el, hogy a 60-as évek elején feltűnt botcsinálta jazzvokalistává avanzsált operaénekesnőnek, Szirmay Mártának az 1965-ös Prágai Jazzfesztiválon nyújtott szerepléséről Willis Conover nem nagy elragadtatással írt a Down Beat-ben, pontosan arra utalva, hogy óriási a különbség az opera- és a jazzénekes között. Jazz is not necessarily a synonim for harsh - írta, azaz prózaian kifejezve: nem elég ordítani és akkor már jazzénekessé is váltam.

A második szett a Sunny Side -dal indult, amit Pista a híres Sonny Stitt-Sonny Rollins féle feldolgozásban (Sonny Side Up) adott elő, valami  fergetegesen, persze tenoron. Aztán újra Kriszta jött. A What Is This Thing Called Love keleties előadásban, szopránszaxofon és monoton bőgő-dob kísérettel, a legnagyobb vastapsot kiváltva. További örökzöldek következtek, a You would be so nice to come home to és a Just One of Those Things, végül a mindenkit elkápráztató blues-zal utaztunk el Chicago-ból L.A.-be (Los Angeles) a 66-os úton.  A Route 66 frenetikus előadása volt a kikövetelt ráadás-szám.

Mit mondhatok még? Ez a csapat ennek a műfajnak a legszebbik oldalát mutatja meg, mindenféle öncélú művészkedést mellőzve, csakis azt a pozitív életérzést, amit a mai ember annyira hiányol. Kriszta az az énekes, aki tényleg a legnagyobbak nyomdokain halad és birtokában van azon képességeknek is, amelyek ezekben a nagyasszonyokban, a szó legnemesebb értelmében vett dívákban megvoltak. Azt sem kell bizonygatnom, hogy a hangszeres kíséret nem pusztán közreműködő, hiszen önállóan is abszolút ütőképes zenekarról van szó: itt tulajdonképpen az énekes csak vendége a kvartettnek. Mind a négyen mesterei hangszerüknek és olyan vehemenciával játszanak, ami a mai gyakorta enervált hozzáállást messze lekörözi, és tényleg a régi szép időket idézi, jelentsen ez bármit. Semmi világfájdalom, öncélú szenvelgés, és mint a Sunny Side szövege mondja: hagyjuk a gondokat a küszöbön túl! Ebben segítettek öten tegnap este az élőzenével, amit semmi sem helyettesít!