Találkozás, kapcsolat, közösség

Háló 75! Avagy a Hot Jazz Band remek hangulatú koncertje a Loyola Café-ban 2016. október 11-én
Szöveg: Márton Attila Fotók: Deseő Csaba

Az idén szeptemberben kilencedik évadját indított Háló Jazz Klub eme tekintélyes idő alatt eljutott a 75-ik koncertjéig. Bátran elmondhatjuk, hogy ez a sikeres sorozat a hazai (és néhány alkalommal a külföldi) jazz legkiválóbb képviselőit látta vendégül. Tegnap este még a megszokottnál is nagyobb létszámú közönség ünnepelte a jubileumi alkalmat. Persze az ünnepi hangulat kialakításában oroszlánrésze volt a Hot Jazz Band hat zenészének.
Minden hónap második keddjének estéjén kellemes környezetben a műfaj minden stílusának művelőit láthattuk már a smooth jazztől a legmodernebb irányzatokig, a népszerű énekesnőktől az avantgárdot súroló hangszeres projektekig. Csak Orsiból három is szerepelt (Urbán, Kozma és Sapszon), de Micheller Myrtill, Szőke Nikoletta és Pocsai Kriszta is fellépett. Vukán Gyuri, Tommy Vig, Oláh Kálmán, Joe Fritz éppúgy játszott itt, mint Dudás Lajos, Dresch Mihály, Nagy János, Révész Richárd, Bágyi Balázs, vagy Ávéd János. Sokan voltak olyanok is, akik sideman-ként különféle formációkban jártak több alkalommal a klubban. A klub művészeti vezetője, Deseő Csaba maga is többször játszott, de a rekordot Gyárfás Pista Gyafi vitte el, aki saját együttessel, vagy mint sideman nem kevesebb, mint hat alkalommal szerepelt itt. Mindez nyomon követhető volt abban a dokumentációban, ami a közönség soraiban körbejárt, és tartalmazta a rendezvények plakátjait, a koncertekről megjelent újságcikkeket.
A tegnapi koncert előadója a méltán népszerű Hot Jazz Band volt. Álljon itt mind a hat név; megérdemlik: Bényei Tamás, trombita, bendzsó, ének Bera Zoltán, harsona Fodor László, klarinét, altszaxofon Szabó Lóránt gitár, bendzsó Juhász Zoltán, bőgő  Galbács István, dob, washboard. (Utóbbi egy recés felületű ritmushangszer, mosódeszka, ami a korai jazzbandek kedvenc zajkeltő eszköze volt.)
A zenekar a tradicionális jazzstílusok számomra legautentikusabb és legkedvesebb irányzatát képviseli, ami a legjobb New Orleans-i és Chicago-i hagyományokon alapul. Az a jobb híján dixielandnek nevezett harsány stílus-kavalkád, ami Európában a sörivó versenyek velejárójává vált, minden népszerűsége ellenére is csak nehezen sorolható a szorosan vehető jazz fogalmába. Ezt a dilit (nem véletlenül hívták trad mad-nek) az angolok indították el az 50-es évek közepétől és a Beatles előtti világban hihetetlen népszerűsége tett szert olyan előadók jóvoltából, mint Chris Barber, Acker Bilk, Kenny Ball, Terry Lightfoot, stb. Ezzel szemben a Hot Jazz Band által játszott zenét, mint Tamás többször is hangsúlyozta, egyik lemezük méltatásában Friedrich Károly is vitathatatlanul jazznek minősítette.  De nem is ez a lényeg, hanem a jó ZENE, így csupa nagybetűvel.
A magamfajta korosabb és mindenevő jazzbarát mindenképpen találkozott ezzel a zenével már az olyan nagy amerikai előadók lemezein is, mint Eddie Condon, Pee Wee Russell, Benny Goodman, Wild Bill Davison, és a revival-mozgalom további neves előadóinál, de a hazai jazzbarátok Joe Murányi jóvoltából hallhattak autentikus előadást ebből a stílusból.
A tegnapi koncert résztvevői sem a tudományos elemzés kedvéért gyűltek össze, hanem hogy jó zene mellett szórakozzanak és ebben nem is volt hiány. Mindenekelőtt Bényei Tamás remek érzéke a közönséggel való kommunikálás vonatkozásban, kiváló humora, nem kevésbé a stílushoz illő éneke és trombitajátéka számomra is igazi reveláció volt. A klub atmoszférája ezt még inkább fokozta, hiszen mindez egy nagy teremben nem tud ennyire intenzíven érvényesülni. Minden számhoz volt kommentárja, akár az angol szövegek rövid magyarázatával, vagy a szám keletkezési körülményeinek ismertetésével, vagy más story-k elmesélésével. Mindezt kedvesen, visszafogottan, elegánsan. (Erről jut eszembe, hogy az ízléses egyenruha /szürke zakó és világos nadrág/ is nagyon emeli a zenekar megjelenését.)
A zenekari tagok hangszeres játéka első osztályú. A három fúvósnak még a gyors számokban sem harsány, kiforrott játéka igazi élvezet, mert ennek a stílusirányzatnak számos művelője visító klarinéttal, recsegő trombitával és fülsértő harsonával gondolja lenyűgözni a hallgatóságot.
Nagyon jó ötlet, hogy a szokásos bendzsó helyett itt a sokkal kellemesebb, puhább gitár dominál (és néhány rövid, de annál emlékezetesebb szólóval is meglepett minket). A bőgős nemcsak remek játékával, szépen felépített szólóival, de Slam Stewart-ra emlékeztető halk zümmögésével is fokozta a hatást. A dobos kifogástalanul kísért, washboard játéka pedig meglepetést és zajos sikert váltott ki.
A repertoár természetesen a nagy amerikai daloskönyv darabjai mellett a híres magyar slágerokból, filmdalokból állt össze, hiszen már annyiszor megállapítottuk, hogy Fényes Szabolcs, vagy Horváth Jenő dalai semmivel nem maradnak el Richard Rodgers, vagy Cole Porter standardjei mögött. A zenekar négy számmal indított, csak az első Whispering-ben nem énekelt Tamás. A Jimmy Rushing-tól (és sokan másoktól) ismert Gee Baby, Ain't I Good to You, majd a népszerű jiddis-amerikai Bei Mir Bist Du Sheen következett, és ha már etnikum, akkor a Chinatown, My Chinatown-nal folytatódott, és a Blue Skies zárta a bevezető zenekari blokkot. Ekkor a két fúvós kiosont, Tamás pedig az ezüstös bendzsóját vette elő, a gitáros is bendzsóra váltott és a bőgő-dob (olykor washboard) ritmustandemmel adták elő a Nobody's Sweetheart, Django Reinhardt Nuages (Felhők) és Fényes Szabolcs Luxusvonat, ill. A Niagara vízesés című darabjait. A híres Felhők franciául hangzott el, amiről Tamás bevallotta, hogy nem érti a szövegét, de a Háló állandó francia vendége Yves-André megfelelőnek minősítette a nyelvi produkciót (is).
A magyar dalokat nagy előszeretettel fogadta a közönség, olyannyira, hogy a csaknem háromórás koncert (igaz volt szünet is) vége felé, amikor Tamás lehetővé tette, hogy kicsit kívánsághangversennyé váljon az est, kérték még az olyan népszerű dalokat is, mint a Szerelemhez nem kell szépség, Este fess a pesti nő, vagy az Egy kis édes félhomályban, utóbbit már az egész közönség együtt énekelte. Az amerikai készletből pedig hallhattuk még a nagy Ellington slágert I'm Begining to See the Light, a Christopher Columbus-t, az I Found a New Baby-t (ezt én kértem, remélem, hogy a nejem nem veszi gyónásnak) és az este legvirtuózabb számát, a Tiger Rag-et. Ha valami kimaradt, az csak a krónikás jókedvének tulajdonítható.
A szünetben a hagyományoknak megfelelően Deseő Csaba beszélgetett a zenekarvezetővel pályájáról, lemezeiről, külföldi vendégszerepléseiről. Az érdekes beszélgetésből megállapíthattuk, hogy Tamás nemcsak remek trombitás, énekes, bendzsós és konferanszié, de lebilincselő mesélő is.
Remélem én is annak minősülök, de a jóból is megárt a sok, ezért itt be is fejezem. Még csak annyit, hogy a tegnapi este ismét bebizonyította, hogy az élőzenét, a jelenlét élményét semmi sem helyettesíti!



















Háló Közösségi és Kulturális Központ - S4 | Cím: 1052 Budapest, Semmelweis u. 4. | Telefon: +36 20 351 5375 | E-mail: iroda&halo.hu | Beszámolók