A HÁLÓ 68. KLUBESTJE, AVAGY RENDHAGYÓ
(DRESCH + GÁSPÁR TRIÓ) KONCERT
A LOYOLA CAFÉBAN 2016. FEBRUÁR 9-ÉN
Márton Attila írása: 2016. február 10.
Remek hangulatú koncertre került sor tegnap este a Háló Jazzklubban, ahol ezúttal főleg mainstream jazzt játszó Dresch Mihály és Gáspár Károly triója szórakoztatta a nagyérdeműt. Az ilyen projektben általában használt tenor mellett a "Misi" által kifejlesztett hangszer, a fuhun bemutatása sem hiányzott, sőt az volt a különlegesség, hogy az elhangzott dalok többsége éppen ezen a hangszeren szólalt meg.
Bevezetésképpen szeretném azt is elmondani olvasóinknak, hogy a Háló Jazzklub 2008-ban indult, még a belvárosi Kárpátia udvarban, ahol éppen négy éven át, 2011 decemberéig működött. Négy hónapos szünetet követően 2012 májusában Gyárfás Pista triója avatta fel az új helyszínt a Horánszky utcában. Hagyományosan minden hónap második keddjén van a jazz est (immáron a 68-ik), a szerkesztő-művészeti vezető pedig a közismert jazz hegedűs és szakíró Deseő Csaba, aki a koncertek szünetét követően a fellépő művészeket kötetlen beszélgetés formájában is megszólaltatja. A klub többéves működése során a hazai jazz számos kiválósága lépett fel itt Vukán Györgytől Csepregi Gyuláig, de még néhány "külföldi" magyart is sikerült meghívni Tommy Vígtől Dudás Lajosig.
Ami az elnevezéseket illeti, alighanem magyarázatra szorulnak. A jazz klub egy katolikus szervezet, a Kárpát-medencei katolikus közösségek hálózata égisze alatt működik. (A Háló elnevezés egyébként arra utal, hogy a Lukács evangéliumában leírt csodálatos halfogás kapcsán Jézus azt mondta az apostoloknak, hogy emberhalásszá teszi őket, azaz a lelkek halászaivá) A Loyola Café elnevezés pedig onnan származik, hogy Szt. Ignác, a Jezsuita Rend alapítója a spanyolországi Loyola várában született, a kávéház viszont a Rend épületében van (Párbeszéd Háza) van. (Egyébként Louisiana államban, ahol New Orleans is található, van a híres katolikus egyetem, a Loyola University, számos jazz vonatkozással.) Ennyit a klub körüli legfontosabb információkról.
A 60 éves Dresch "Misi" dicséretét számos fórumon "megénekelték" már az elmúlt évek, évtizedek során (tavaly pedig a jubileum okán is), ráadásul Ő ezt enyhén szólva nem kedveli. Interjúkat sem ad szívesen, így aztán jómagam, bár régen ismerjük egymást, tavaly inkább csak méltató cikkeket írtam róla (Jazzma.hu, Demokrata stb.), nem mertem interjút kérni tőle. Szerénységem talán fölösleges volt, mert azért tavaly is több beszélgetés jelent meg vele, legutóbb a Magyar Idők 2015. december 19-i számának kulturális mellékletében a Lugas-ban, éppen klasszikus kvartettjével az Opusban adott koncertje napján. Erről sajnos hiányoztam, most viszont megragadtam az alkalmat, hogy ott legyek ezen a rendhagyó koncerten. Ez kicsit magyarázatra szorul. Misi beskatulyázhatatlan zenei tevékenységében csak ritkán kap helyet a konvencionális értelemben vett mainstream modern jazz, amit főként pályája elején játszott. Mea culpa, de én, mint afféle veterán jazz-fan, ezt (is) nagyon szeretem az ő előadásában. Ezért aztán árgus szemekkel figyelem, hogy melyik kisebb klubban lép a pályára ezzel a projekttel, amelyben egyik kedvenc zongoristám (és írástudó társam), Gáspár Karcsi triója kíséri. Elkaptam őket már az iF-ben, a K11-ben és most a Hálóban is.
Aligha voltam ott az eddigi 68 koncert mindegyikén, de ilyen igazi telt házra és ilyen lelkes közönségre csak néhány alkalommal emlékszem. Ez bizonyára inspirálóan hatott a zenészekre is, mert azt is elmondhatom, hogy Misit sem láttam ennyire "feldobva" már régen. Ráadásul sokkal hosszabb verzióban adták elő az általuk játszott számokat, összehasonlítva pl. az említett K11-beli koncerttel. (Gáspár Karcsi is így érezte, hiszen búcsúzáskor szellemesen azt mondta a közönségnek, hogy most tényleg elmondhatjuk, hogy angyal szállt el a klub felett. (Úgy látszik a hely szelleme is közreműködött.)
A Gáspár Trio tegnapi felállásában két fiatal működtette a ritmustandemet: a számomra teljesen ismeretlen bőgős: Gyányi Marcell és a már látott-hallott Czirják Tamás a doboknál.
Nézzük a repertoárt: Dexter Gordon jól bevált koncertindító számával, a Cheese Cake-kel kezdtek tenoron, majd Misi leállás nélküli tenor-introval ment át a Body and Soul-ba. A (számomra az első szett csúcsát jelentő) It Could Happen to You még mindig tenoron szólt, de az első félidő két fuhunon játszott virtuóz számmal fejeződött be: Parker Donna Lee-je és Archie Shepp reperoárjából ismert Grachan Moncur III szerzemény, a Sonny's Back hangzott el. (A harsonás Moncur egyébként a 60-as években a nagy fekete zene egyik apostola volt, a Blue Note márkán megjelent Evolution című albuma is egy alaplemez.)
A szünet után Deseő Csaba beszélgetett Misivel és Karcsival, az elhangzott darabok pedig sorrendben a következők voltak, végig a fuhun használatrával: On Green Dolphin Street, amit most is leállás nélkül vezetett át Misi Wayne Shorter Footprints-ébe, majd egy fergeteges és hosszú Now is the Time következett ismét csak Parker-től (ez meg a második félidő csúcsa volt számomra), és ráadásként Ellington mesés örökzöldje, az In a Sentimental Mood zárta az estet, ebben a legvégén, a téma visszatérésekor, a tenor is előkerült. (Mint a jazztörténet egyetlen Coltrane-Ellington közös lemezén!)
Misi művészetéről tényleg csak felsőfokon lehet beszélni. Neki mindegy, hogy hol és mekkora közönség előtt játszik, mindig tudása legjavát adja. Ez vonatkozott a tegnapi koncertre is, ráadásul lévén, hogy Ő is ?emberből van?, biztosan nem mindig van olyan passzban mint tegnap este volt? Azt hiszem, hogy a közönség is megérezte, hogy világszínvonalú előadás tanúja. A tenorjáték az első három standardben megmutatta, hogy milyen az igazi férfias, erőteljes, lenyűgöző szaxofon sound, amit a nagy mesterektől hallhattunk a műfaj hosszú története során Coleman Hawkins-tól Dexter Gordon-ig és Archie Shepp-től John Coltrane-ig. A fuhunon történő előadás pedig igazán különleges élmény mifelénk, ahol egy jó jazzfuvolista még a vibrafonosoktól is ritkább. A szaxofon-billentyűzettel ellátott nagyméretű furulyán Misi olyan Roland Kirk- és Yusef Lateef-hangzást produkált, hogy az ilyen magamfajta jazz-fertőzött veterán úszott a boldogságban.
A szünetben hosszasan beszélgettem Misivel, és ami igazán jó hír minden jazzbarát számára a BMC hamarosan kiadja a Chris Potter-rel közös lemezét, amit az Opus-ban rögzítettek, a Fonó pedig a következő Dresch Quartet lemezt jelenteti meg. Kíváncsian várjuk mindkettőt!
Karcsi, aki nemcsak kitűnő zongoristaként "jó nálam", de mint kiemelkedő írástudó is. (tessék csak megnézni legfrissebb lemezkritikáját Ávéd Jani Balance-áról.) Nagyon élvezem lelkes és vehemens játékát (szemlátomást Misi is minden szólónál odafigyelt swingelésére), kár, hogy a kisebb helyeken nincs "igazi" zongora és be kell(ett) érnünk az általam zsebzongorának aposztrofált hangszerrel. Különösen a második szettben (Footprints és Now is the Time) voltak kolosszális szólói, nekem még az olykor kicsit a free felé hajló játéka is bejön. Játéka egyedi jelenség a tengersok hazai pianista között. Itt mondom el, hogy örömmel ismertem meg Karcsi kedves szüleit is, akik büszkén hallgathatták remek játékát. És hogy Ő az, aki mindenre gondol: a szünet után, a beszélgetés megkezdése előtt a zongorához ült és eljátszotta Deseő Csaba közeli születésnapja tiszteletére a Happy Birthday-t.
A két ifjú a jövő reménysége, remekül kísértek, Marcell néhány szépen felépített szólóval is elbűvölt minket (Sonny's Back, Footprints, Now is the Time), Tamás emlékezetes szólóival (seprővel a Donna Lee-ben, verővel a Dolphin-ban) bemutatta tudását, de egy ilyen kis terem nem alkalmas hatalmas dobszólókra.
Hát így zajlott le a tegnapi nem mindennapi élményeket hozó koncert. Mi ebből a tanulság?
Az élőzenét semmi sem pótolja.
Katkó Tamás képei >>